Orosz Ila fotókiállítása

Van Ausztriának egy eléggé problematikus önképe, amelyből következtethetünk a jellegzetes osztrák mentalitásra. Ezt az önképet alapvető ellentmondások határozzák meg, az elfojtás és a kifejezés sajátos együttélése. Olyanok ők, amilyenek a hegyeik. – szokták mondani. Vannak az örökkévalóságot ismerő, valahogy a magány félelmetes sejtelmét megidéző, megrendítő hatású magashegyek, s vannak a szelídebb, harmonikusan szép, örömet sugárzó, meleg, napsütéses hegyoldalak.

Ahogy Orosz Ila képeit nézzük, ebből a kettősségből érezhetünk meg valamit. A fenségest váltja a szép. A táji jellegzetességen túl feltárul, ahogyan a művész témát keresve hogyan hagyatkozik éppen a művészet támogatására.

Fabatkát sem ér a szinte kéjesen gyönyörködtető táji szépség, ha nem humanizáljuk, ha nem teszi hozzá a művész tehetségének személyes többletét. A tájkép önmagában nem létezik. A táj létezik, mellyel együtt lélegzik az alkotó, figyeli minden mozdulatát, rezzenését, s a kellő pillanatot rögzíti.